A Osztály

Milyen is egy társadalomtudomány tagozat? Hogyan kell elképzelni egy A osztályt? Az alábbi levélben választ kaptok az imént említett kérdésekre, valamint arra, hogy milyen érzés volt humán osztályosnak lenni.

Kedves kilenc á!

Mindennemű felesleges manírt és költői túlzást mellőzve; szeptember elején, a fazekasos éveitek megkezdésével egy páratlan kalandba vágtatok bele. Akárhányszor visszalátogatok az iskolába, mozaikszerűen lepereg előttem sok apró emlék; az előkészítő szakköröktől, a témazárók előtti jegyzetgyűrögető izgalmakon át, a ballagás végtelenbe nyitó búcsúmenetéig. Máig kedves előttem ez a méretes, a Horváth Mihály tér fölött szinte zord komolysággal tornyosuló épület, amely valamiképp mégis egyfajta biztonságot sugároz. Büszkeséggel tölt el, mikor látom, hogy egykori iskolám továbbra is a középiskolai rangsorok élén trónol, vagy mikor felfedezem a fazekasos neveket az OKTV és a különféle nemzetközi versenyek díjazottjai között. Mindezek külsőségeknek tűnhetnek, és valóban, pusztán az eredmények nem magyaráznák, hogy miért zártam annyira a szívembe az intézményt. Mindettől még lehetnének igazak a vádak, mely szerint “a Fazekas egy versenyistálló”, ahol a nebulók gyermek- és tinédzserévei lelketlen magolásból és végeláthatatlan ismeretelsajátító hajszából állnak. Mégis, az ilyen rosszmájú megjegyzések hallatán mindig is háborgott az igazságérzetem, hiszen tudtam; a híres-hírhedt fővárosi Fazekas Mihály Gimnáziumban az alapmorál éppenséggel nem ez. Az értékteremtő szándék, tudásszomj, a többre, jobbra törés itt nem szakadékokat von a diákok közé, hanem bajtársakká emeli őket. A tanárok nem túlhajszolják és lenyomják, hanem inspirálják nebulóikat és igyekeznek egyre feljebb emelni őket.

Természetesen nem kívánok ábrándos és érzelgős ködbe burkolt képet festeni: voltak, és bizonyosan vannak és lesznek is nehézségek; bomlasztó vagy idegesítő elemek az osztályokban, és a diákok igényeiből vajmi keveset megértő, maguk köré az értelmetlen kegyetlenkedéseikkel falat húzó tanárok is. Mégis: azt az összetartó közösségi szellemet, amely egy-egy osztályon belül, és általában az iskolában működik, amely miatt jó kimenni a büfébe és szóba elegyedni az évfolyamtársakkal vagy akár a pult másik oldaláról mosolygó büfés Gyuszi bácsival, jó bemenni a töri tanáriba óra előtt megvitatni a lecke elsajátítása során felvetődött, a törzsanyagon túlmutató kérdéseinket, vagy ami miatt mindmáig vágyódással gondolok vissza a magyar órákon közös felfedező kalandként megélt verselemzésekre, ezek sem tudják felül írni. Nem mondom, kell hozzá némi fogékonyság és nyitottság, és akár egy csipetnyi költőiség is, hogy mindezt ilyen színekben láthassátok; de éppen ezért lettetek “á-sok”, az iskola mindenkori társadalomtudósi, művészi és “leghumánabb” örökségének továbbvivői.

Biztosan vannak bennetek elképzelések; szövögettek álmokat. Ha még nem is tudjátok ezeket konkrétumokba önteni, egy percig se aggódjatok, idejében látni fogjátok, merre kell továbblépnetek, ha az iskolaévek végén az utatok itt már a végéhez ér! Addig is azt tanácsolom: ha bármilyen tudomány, értékes gondolat vagy kezdeményezés tüzet gyújt bennetek, ne sajnáljátok az időt, erőt, hogy csatlakozzatok hozzá, vagy, hogy akár ti magatok hívjátok életre a szerveződést, ill. álljatok az élére annak! Az iskola lelkét ti adjátok; a ti tudományos szakköreitek, művészkuckóitok, színjátszó köreitek, vitaklubjaitok töltik meg élettel és öltöztetik fel az intézmény adta vázat. Szerintem végső soron bennem is leginkább ezt a kezdeményező, nyughatatlan, de értékteremtő szándékú szellemet méltatták, mikor kiszólítottak a Fazekas érdemérmet elnyerő frissen végzettek soraiból.

A Fazekasban csöppentem bele a vitázás hazai és nemzetközi világába – 2012-ben a Szóval?! Országos vitaversenyen, csapatunk III. helyezést ért el, – amit az egyetemen az első évemben az ELTE Vitaklub megalapításával, nemzetközi vitaversenyeken való részvétellel, ill. a cambridge-i hagyományok nyomán neves szakértőket megosztó társadalmi kérdésekben megszólaltató, teltházas egyetemi rendezvényeket produkáló közéleti viták moderálásával azóta is végzek. Gondoltam is én gimnazistaként, hogy olyan nemzetközi hírű közgazdászoknak fogom odaadni a szót, majd lezárni a párbeszédüket a moderátori emelvény mögül, mint Pogátsa Zoltán, ill. Róna Péter az Oxfordi Egyetemről, hogy Hack Péter büntetőjogászt is moderálhatom az ügynökakták nyilvánosságra hozataláról, vagy hogy a terrorizmus vallási és társadalmi hátteréről szóló szikrázó szópárbajban biztonságpolitikai szakértőket, bölcsészeket és teológusokat fogok arra emlékeztetni, hogy tartsák magukat a minőségi és emelkedett vitához méltó etikai standardokhoz…

Némely tanárommal lankadatlanul tartom a kapcsolatot, mindmáig igényem lévén a személyes tanácsaikra és terelgetésükre. Az osztályunk egy része vagy egésze azóta is örömmel összejár, folytatva azokat az ihletett beszélgetéseket, amelyeket egykor a szünetekben, osztálykirándulásokon vagy az egymáshoz átlátogató, közösen sütögető-forrócsokizó partikon elkezdtünk. És nem utolsó sorban – máig rácsodálkozva arra a fantasztikus intuícióra, amely ráhelyezett erre az ösvényre – itt ismertem fel azt is, hogy a szakmai tevékenységem fókuszában a zsidóság, Izrael és a Közel-Kelet kell, hogy álljon. Először csak a dupla töri óra adta kereteken belül prezentálhattam, de már ott is biztatott valami belülről, hogy ez ne csak “a maximumhoz kellő kötelező minimum” teljesítéséről szóljon, hanem legyen benne szívem-lelkem az előadásomban. Így eshetett meg, hogy a rengeteg olvasmány adta ismereten túl süteménnyel és kinyomtatott anyagokkal, különös izgalommal és lelkesedéssel álltam az osztály elé. Ezt követően egyre több távlat nyílt meg előttem: az iskola által a vészkorszakbeli embermentésről szóló “Életmentő vízumok” kiállításon idegenvezettem, amely előadás anyagát később a matektanárom felkérésére egy zsidó kulturális fesztiválon is prezentálhattam neves professzorok és szakértők között. Képzelhetitek, hogy legifjabb, még érettségivel sem bíró előadóként milyen szerényen festett a bemutatásom a tájékoztatófüzetben a díszes érdemtáblával és nemzetközi akadémiai karrierrel bíró professzorok soraiban… És mennyire inspiráló volt az efféle perspektívákat egyszeriben magam előtt látni!

Végzős diákként részt vettem a Bornemisza Péter Gimnázium növendékeivel közösen életre hívott Kiáltójel! Diákegyesület megalapításában, majd a részben a Fazekasban zajló, egyhetes, a rasszizmusnak és kirekesztésnek hadat üzenő történelmi konferencia megszervezésében és az előadások moderálásában is. A Régen volt? Hol is volt? Országos Wallenberg Emlékversenyen a csapatommal I. helyezettek lettünk, megnyerve egyúttal a fél évvel később izraeli, német és magyar diákok részvételével a nürnbergi Dokumentációs Központban zajló cserediákprogramon való részvételünket. Máig meghatározó emlékekként tartom számon, ahogy ilyen közegben és emberek között dolgozhattuk fel pontról-pontra az egész emberiség legkegyetlenebb drámájának számító holokauszt eseményeit. Közben a figyelmem a zsidó diaszpóráról a modern Izrael államára helyeződött át; parázsló vitákat tartva a világsajtó és egyben az én figyelmemet azóta is magáénak tudó közel-keleti kérdésről az osztályunk töri óráin is. Az egyetemválasztás idejére már körvonalazódott bennem: nekem valamiképpen Izraellel és a Közel-Kelettel kell foglalkoznom. Mikor elkezdtem az ELTE Társadalomtudományi Karán a Nemzetközi tanulmányok szakon tanulni és rendre átjártam a Bölcsészkar Hebraisztika szakos politikai, kulturális, ill. nyelvi óráira, már láttam magam előtt azon célokat, amelyek 1-2 éven belül szintén beteljesültek az életemben: a budapesti Izraeli Nagykövetségen, illetve a Külügyminisztériumban végzett szakmai gyakornokságot. Időközben a NATO Parlamenti Közgyűlését is megjártam, és az egyik legifjabb újságírója vagyok a Hetek Országos Közéleti Hetilap Külpolitikai, Háttér, továbbá Interjú rovatainak. Az izraeli kultúra és a héber nyelv iránti szeretetemnek immáron két ízben is, összességében több mint 2 hónapon keresztül hódolhattam a Szentföldön töltött tanulmányi és szakmai útjaim során, de különféle szakmai programokkal bejártam majd’ egész Európát. A Fazekas bensőséges, motiváló közegét a személytelen egyetemi tömegben nem lelvén pedig jelentkeztem a Mathias Corvinus Collegiumba, ahol a Nemzetközi Kapcsolatok szakirány 2 éves képzését már kijártam, a Vezetőképző programot pedig frissen kezdtem el.

Mindenkinek megvan a saját pályája, amelyet majd befut, és valószínűleg a legtöbbeteké még csak távolról sem fog hasonlítani azokhoz a tevékenységekhez, amelyeket én végzek. Azért láttam jónak mégis megosztani mindezt veletek, mert remélem, hogy maguk a sikerek és beteljesült álmok képei buzdítani és inspirálni tudnak benneteket arra, hogy még nagyobb erővel és jókedvvel veselkedjetek neki a saját céljaitoknak.

“… Az élet küzdelem, és az ember célja a küzdés maga” – szólnak Madách emberiségdrámájának jól ismert záró sorai. Ne féljetek a harctól – lelkesítsen, hogy értékes ügyek mozgatórugói és zászlóvivői lehettek! Addig is kutassátok, hogy a ti személyes életetekben mi a rátok szabott elhívatás, és mindenközben ne feledjétek, és a legkevésbé se szégyelljétek az egészet pimaszul élvezni.

Őszinte szívvel mindannyiótok számára sikereket, örömöket, és egyáltalában minden jót kívánva:

Dinai Fanni (2012A)

A következő levélben egy A-s osztályfőnöktől kaphattok tanácsokat a gimnáziumi évekhez.

Kedves A osztályosok!

Azt a megtisztelő feladatot kaptam, hogy írjak valamit a jövendő A osztályosoknak a mai A osztályokról.

A helyzet az, hogy (bár talán fura így leírni) nem vagyok nagyon otthon a témában: kevésszer tanítottam A-sokat, ráadásul azt tapasztaltam, hogy az általam ismert A osztályok eléggé különböznek egymástól. Ami amúgy nem túl meglepő. A 9. A osztály – amelyet szeptember óta tanítok, de amelynek csak márciusban lettem osztályfőnöke – például eléggé más karakterű társaság, mint a 11. A, amelynek tagjait lassan három éve van szerencsém ismerni. Nem jobb, nem rosszabb, de más. (Kivéve egyet: a lányok és a fiúk aránya nagyjából azonos; mindkettőben kb. 60 – 40 %.)

Valójában egyetlen tanácsot írnék a mindenkori A osztályosoknak, szerintem érdemes törekedni arra, hogy legalább megpróbálkozzanak eszerint eljárni. Röviden: merjenek A osztályosok, merjenek humán tagozatosok lenni! Mit értek ez alatt? Valami olyasmit, hogy ha egyszer humán tagozat, akkor legyen tényleg az, s ne csak a nevében! Akkor a legfontosabb a magyar, a történelem, a nyelvek, a művészetek, általában a humán kultúra „elsajátítása”, de még inkább az élvezete. (Igen!) Fejlesszék ki magukban a sok irányú „humán” érdeklődést és érzékenységet! Ez nem azt jelenti, hogy pl. a matematikát vagy a természettudományokat hanyagolják el, vagy hogy a „humán” szemlélet egyenlő lenne azok lekezelésével. De tudni kell a prioritásokat – még a Fazekasban is, ahol (állítólag) minden osztály valamennyire matek tagozatos.

A gyakorlatban szerintem ez annyit jelent, hogy világosan érzékeltetni kell a tanárokkal, hogy nem azért vagytok éppen az A osztályban, hogy még sokkal több példát megoldjatok, s még bonyolultabb kísérleteket értékeljetek ki, hanem hogy több verset olvassatok, több nyelvet tudjatok, több színházba jussatok el, több kiállítást nézzetek meg. És ha ezt „teljesítitek”, akkor a tanárok túlnyomó része át fogja látni, hogy hol az a pont, ahol érdemes megszabnia a követelmények határait – éppen azért, mert a humán dolgokban annyira jók, annyira érdeklődők vagytok, olyan kiváló teljesítményeket tudtok felmutatni.

Remélem, hogy a dolgok eszerint alakulnak majd, s nincs is más hátra, mint azt kívánni, hogy valóban így is legyen! Sok sikert hozzá!

Bihari Péter